Megláttam ezt a kis fehér Fiatot, majd meghallottam a hangját, és azonnal belehabarodtam. Aztán utána olvastam a műszaki paramétereinek, megnéztem róla a képeket és elkezdtem tisztelni is. Pedig alapvetően nagyautó-párti vagyok ám, szeretem a kényelmes, biztonságos, arisztokratikus megjelenésű járműveket. De ez a kis átalakított méregzsák viszont nem csak egyedi, de olyan dolgokat tud, amikhez hasonlót csak kevés nagyobb méretű társa.

Az olasz apróság például már első ránézésre fennhangon hirdeti, hogy „ugyan kicsi, aranyos járgány vagyok, de bennem van a dög és bármikor borsot tudok törni a nagy sportautók orra alá, sőt, mindezt úgy teszem, hogy közben a hasonló kvalitásokkal bíró konkurenseim árának csak a töredékébe kerültem és a fenntartásom is sokkal barátságosabb. Továbbá képes vagyok egyszerre mosolyt és elismerést csalni az engem figyelők arcára anélkül, hogy megvetnék, vagy burzsujnak tartanák a gazdámat, hisz’ mindenki tudja rólam, hogy születésem apropója nem a pénz, hanem sokkal inkább a kreativitás és a szenvedély volt. Ráadásul úgy tudom magamra felhívni a figyelmet, hogy közben el is felejtik a népek körülöttem, hogy tulajdonképpen csak egy parányi átalakított Fiat 600-as vagyok.”

Persze mindamellett, hogy egy teljesen egyszerűnek tűnő kisautóról van szó, munka és tervezés bőven akadt vele kapcsolatban, ugyanis a karosszéria alatt csak úgy hemzsegnek a különc megoldások.

Az alapot az átépítéshez egy 600-as Fiat adta, mely először megkapta a legendás, már gyárilag is 112 lóerős Abarth 1000 TCR modell külsejét. A TCR (vagyis Touring Competition Radiale rövidítés) akkoriban a kis Abarthok zászlóshajóit jelölte, amelyekben a radiale kifejezés az új hengerfejre utalt, ami ugyanúgy félgömb alakú égéstérrel rendelkezett, mint a híres amerikai HEMI motoroké. A kifejezetten pályaversenyzésre épített Abarth csúcsmodellnek különben többek között az volt az érdekessége, hogy a Fiat600-as gyártásának megkezdése után 14 évvel született!

Félelem és őrület csaphatott össze abban, aki az Abarth 1000 TCR nyergét megülte

Visszatérve a gyöngyház fehér Abarth-hoz: a különleges optika kialakítása után a holland építő, Peter van der Welle a Fiat-karosszériát nem kis munkával összeházasította egy Suzuki GSX-R 1000 K2 motorral, amihez egyedi kuplung és hatsebességes szekvenciális váltó kapcsolódik, melyben a hátrameneti fokozatot egy elektromos egységgel oldotta meg a megálmodó. A fokozott tapadás és az élvezetes viselkedés érdekében a hátsó kerekekhez pedig egy, a Mazda RX-7-ből származó Torsen rendszerű önzáró differenciálművön keresztül jut el az erő.

A szűkös hely érdekes megoldásokat szül

Az első futómű kialakítása sem akármilyen ám! Ugyanolyan kettős keresztlengőkaros, nyomórudas szisztéma dolgozik a régi Fiat alatt, mint az F1-es autókban, vagy például a Lamborghini Aventador LP700-4 lemezei alatt. Erre azért volt szükség, hogy előre be lehessen építeni a Suzuki GSX-R rugóinak és lengéscsillapítóinak kettősét, no meg hogy elférjen még a Forge üzemanyagtank is. Apropó, méret: talán azzal tudom a legjobban szemléltetni, milyen parányi ez a jószág, ha megosztom Önökkel a csomagteret jócskán kitöltő versenytank méretét, ami mindössze 14 (bizony, tizennégy) literes.

Hátul jobb volt valamivel a helyzet, hiszen a Suzuki erőforrást – középmotoros kialakítást választva – a hátsó tengely elé rögzítették az építők, így maradt hely az egyedileg, kézzel gyártott leömlőnek és a kétkerekűek világából jól ismert Laser kipufogónak, valamint a hátul már függőlegesen fordított lengéscsillapítóknak is.

Persze a „valamit valamiért” elv itt is érvényesül, így a rengeteg fáradtságos munka nagyon alacsony tömeget eredményez. Hogy mit is jelent ez számokra lefordítva? Az üresen mindössze 600 kg-os autó az akár 11000/perces fordulatszámig pörgethető 988 köbcentis, 4 hengeres/16 szelepes, 165 lóerős (110Nm)motorral alig 4,5 másodperc alatt gyorsul álló helyzetből 100 km/h-s sebességre, és ha a „zsebrakéta” bátor pilótája nem ismer félelmet, akár 200 km/h-val is hasíthatja a levegőt a 600-as volánja mögött.

Ekkora teljesítményhez természetesen illik komoly fékeket is felszerelni. A fehér méregzsák ezen a téren sem vall szégyent. Mind a négy kerék mögött négydugattyús Tokico féknyergek szorítják Willwood főfékhenger segítségével a Sparco hűtött féktárcsákat.

Ezek az elemek sajnos a képeken nemigen láthatóak, de könnyűszerrel elnézzük ezt a kis „hiányosságot”, mert a fékeket rejtő háromrészes PLS Silverstone felnik a Yokohama A539-es gumikkal önmagukban is remek vizuális élményt biztosítanak.

Semmi sallang – csak az van benne, ami valóban adrenalin-növelő

Az a fajta jó ízlés, ami a kerekek kiválasztásban rögtön látszik, a jármű minden apró részletén tetten érhető. Elég, ha megnézzük a gyönyörűen formázott kerékjáratokat, a hátsó oldalüvegeken kialakított szellőzőket, a motortér burkolatait, vagy a csomagtartó kialakítását.

Jó látni azt a tökéletes harmóniát, ahogy a fehér Fiat alkotója a korhű, régi elemeket kombinálta a mai alkatrészekkel. Ott van például az utastér, ahol egyáltalán nem hatnak idegennek a modern kagylóülések és a többpontos övek, sőt, még a GSX-R óracsoportja és a Healtech cég sebességfokozat-kijelzője is jól megfér a bőven nagykorú műszerfalon.

És talán a pontot az teszi fel az i-re, hogy ez a teljesen átalakított adrenalin-bomba (állítólag) alkalmas maradt közúti használatra is. Minden elismerésem az építőnek, hiszen a mai túlelektronizált, túlvariált, mindent egyszerre akaró autótrendek közepette jó látni, hogy vannak olyanok, akik visszalépnek a gyökerekhez és nem felejtik azt az alapvető bölcsességet, amit Colin Chapman mellett nagyon jól tudott Carlo Abarth is, hogy néha bizony a kevesebb több – vagy jelen esetben a kisebb nagyobb – lehet.