Filléres trükkök és zseniális apróságok következnek, ömlesztve.

Az alap Sandero önmagában nem egy feltűnő jelenség, pont annyi, amennyit egy alapvetően olcsón megvásárolható, Európa hozzánk közelebb eső felében családi autónak még éppen megfelel. Főleg, ha az árlistán a konkurenseknél alacsonyabb összegek szerepelnek. Olyan sok mégsem fut belőlük idehaza, egyszerűen túlságosan észrevétlen maradt a vásárlók számára, a divatosabb vetélytársak, vagy házon belül akár a Duster simán epizódszerepre kényszerítette a Sanderot.

Beszélhetünk tudatos autóvásárlásról, de higgyék el, a legtöbben ugyanúgy vesznek autót, mint ahogyan a voksukat behúzzák négyévente valakik mellé: érzelemből.
A Daciánál persze tisztában vannak ezzel, nem is kicsit, hiszen a Dusterrel nagyon komolyat mentek, volt időszak, amikor több hónapos várólistákon keresztül lehetett csak hozzájutni nem csak itthon, Nyugat-Európa piacain is. Oké, hogy mifelénk a Daciaval szemben az átlagnál is komolyabb fenntartások voltak tekintettel a közös, a legtöbb tulajdonos által átkozott időszakra, de tény, hogy sem itthon, sem másutt nem számoltak azzal, hogy ekkorát robbant az olcsó, de rendkívül karakteres Duster.

A Sandero Stepway-el a románok gyakorlatilag nem csináltak mást, mint felütötték a receptkönyvet, és „dusteresítették” az alapmodellt. Nyugodtan elmondhatjuk: ezúttal is kimaxolták a dolgot, olyannyira, hogy nem csodálkoznék, ha külön szövegpaneleket kellene küldeni az értékesítőknek arról, hogy mivel vegyék rá a kedves vevőt a Stepway helyett a drágább Duster megvásárlására.

Az egészben az a legnagyobb kunszt, hogy igazából az összkép lett ezúttal is remek, olyannyira, hogy az olcsó részletek sokáig észrevétlenek maradnak. Helyettük viszont azonnal szembetűnik az emelt hasmagasság, a fekete és szürke műanyagelemek és a tetősín, a szabadidő autók karakterjegyei. Csak éppen a Stepway esetében olyan kontraszttal kiemelve, hogy belevakul az egyszerű vásárlójelölt.

És akkor még nem is említettük azt az átkozottul eltalált pár centes fólia-feliratot, ott, az első ajtók jobb felső sarkában: minden részletében tökéletes, a tipográfiától a méreten keresztül az elhelyezésig.

Olyannyira, hogy jó eséllyel elég sokáig kápráztatja el a szemeket ahhoz, hogy meglássuk a crossover-jelenség mögött a Sanderót. Hogy észrevegyük a régmúltat idéző kilincseket, amelyek a hivalkodó külső után egy jóval haloványabb belső világba nyitnak utat. És hogy a külső zárszerkezetet közelebbről megnézve lassan elkezdjen felderengeni egy nagyon régi emlékkép, egyfajta „láttam már valahol” effektus, amely dermesztő felismerésbe torkollik: fogalmam sincs, hogy honnak szedtek elő több tízezer ilyen ősrégi, az egykori 1310-es Daciák és a Zsigulik korát idéző darabot. Egyszerűen nehezen hihető, hogy nem valami elfekvő raktárkészletből jutottak hozzá, szinte kizárt, hogy érdemes lenne újonnan legyártatni ezeket, főleg, hogy ebben még van anyag. Több fém van benne, mint az egész komplett belső térben, ami azért nem nagy kunszt, mivel odabent egy grammnyi sincs…

Belül egy jóval kevésbé stílusos világ tárul elénk, a műanyagok legkülönbözőbb fajtáival és a korábbi évekhez jóval kevésbé karakteres, de érezhető illatával. Könnyen tetten érhető, miért tudja ennyire jó áron kínálni az autót a Dacia. Ennek ellenére teljesen élhető a beltér, és van az a pénz, amiért simán lemond az ember fémről, bőrről, szövetekről.

Ami a közlekedéshez kell, az bőven a rendelkezésünkre áll, ráadásul hely is akad bőven, elöl és hátul egyaránt: a mindennapokban nem érződik sokkal szűkösebbnek a Dusternél.

Az kétségtelen, hogy nem fogjuk naponta végigtapogatni a műszerfalat és egyéb felületeket, de az is tény, hogy az első pillanattól kezdve otthonosan érezzük majd magunkat a Stepwayben. A kilátás részben az emelt hasmagasságnak köszönhetően előre és oldalirányba is az átlagosnál jobb, a mostanában megszokottól nagyobb ablakfelületeknek köszönhetően pedig hátrafelé is „érezzük” az autót. A tesztpéldány a középkonzolba integrált tablettel ezt még egy tolatókamerával is megfejelte – azért ez három éve, amikor egy időre kényszerű búcsút vettem a tesztautóktól, még szokatlan luxus lett volna egy Daciában. Ennél csak akkor lepődtem meg jobban, amikor a motortérbe bekukkantva szembesültem vele, hogy teleszkóp tartja a motorháztetőt: ez még ma sem természetes, magasabb kategóriákban sem.

Az ülések egyébként meglepően kényelmesek, és ezzel a világos-szürke kombinációval mutatósak is, ráadásul a szövetek is meglepően tartósnak tűntek, esélyes, hogy sokat kibírnak majd. A hely minden irányban elegendő, a hátsó sorban is, és a csomagtartóra sem lehet panasz – összességében családi mindenesnek tökéletes lehet a Sandero Stepway, én legalábbis gond nélkül megtudom bocsátani neki a kisebb-nagyobb hiányosságait.

Itthon gyaníthatóan mondjuk kevesen választják majd családi autónak a tesztautóban dolgozó 1,5-ös dízellel, amit folyamatosan csiszolgat a Renault. Sok szigetelés ugyan nincs a motortérben, de mégis csak messziről hallható a kis dCi, amely nyomatékosságával és étvágytalanságával jól passzol a stílusos, mégis „jóárasított” Stepwayhez. A teszthét alatt 6-6,5 litert fogyasztott, jórészt városban használva, a hatótávja pedig így is 800 kilométer körül volt, országúton bátor kísérletezők megcélozhatják simán az 1000 kilométeres tankolás nélküli rekordot.

És akkor az ár: az olcsó nyilván egy szubjektív fogalom, ráadásul nem kevés pejoratív mellékízzel, ezért maradjunk annál, hogy igencsak kedvező áron kínálja a Dacia a modellt. A jól felszerelt, klímás, négylégzsákos, tolatókamerás, tempomatos autó listaára a 90 lóerős dCi-vel 3,77 millió forint. Ami azért nem kevés pénz önmagában, de igencsak megfontolandó ajánlat ha azt vesszük, hogy ilyen adottságokkal konkurense sem igazán van. Ha hozzátesszük, hogy a sima Sanderohoz képest minimális a felára, akkor még vonzóbbnak tűnhet az ajánlat. Akárhogy is, annyi mindenképpen bizonyos, hogy a Sandero Stepway is jelentős szerepet játszik abban, hogy idehaza is végérvényesen elfeledtesse az előző rendszerbeli Dacia-érát.

Adatok, árak!

További FOTÓGALÉRIA a képekre kattintva!